Eltűnt volna a mágia vonzereje? Egyáltalán nem.
Írta: Criss Angel
A Hihetetlen Burt Wonderstone című film, amely a Stripen fellépő bűvészek párbajáról szól, csalódást okozott a jegypénztáraknál. Ez találgatásokra adott okot, vajon a bűvészet művészete felett eljárt-e az idő.
Ostobaság.
Mint olyasvalaki, aki illúziókat adott elő klubokban, színpadon, és az utcán, most pedig a Spike TV-n készül az őszi bűvész-dokumentumsorozatára, elmondhatom, hogy a bűvészet továbbra is nagy hatást gyakorol az emberekre, még akkor is, ha a művészet maga megváltozik, hogy visszatükrözze a kulturális kontextusát. A bizonyíték abban rejlik, hogy a bűvészek még mindig összegyűlnek a Stripen, ahol abban a szerencsében van részem, hogy a "Believe" című előadásom még mindig hatalmas számú nézőt vonz a Luxor 1533 üléses színházába.
A varázslat a mindannyiunkban ott lévő gyermekhez szól. Nem számít, mennyire tapasztaltakká válunk, még mindig van olyan részünk, amely hinni akar egy alternatív valóságban, ahol le tudjuk győzni a természet törvényeit. A legtöbb bűvész bizony gyerekként válik rajongóvá. Az én első közönségem a családom volt Long Islanden. Az első asszisztensem az édesanyám volt, akit egy seprű segítségével lebegtettem a nappaliban. A varázslat a bennünk lévő felnőttet is megszólítja. Az illúzió nemcsak magával ragad bennünket, hanem tágabb értelemben kapcsolatot is létrehoz velünk. Amikor egy mutatvány annyira magával ragad, hogy már nem érdekel, hogyan csinálták, akkor válik a varázslat legtisztább formájává -- az érzelem varázsává.
Legfőképpen, a varázslat benne van a kulturális DNS-ünkben.
